Hát, itt vagyok. Sajnos most sem írtam meg naprakészen élményeimet a nemes kihívásról, pedig az elhatározás megvan. Csak mire tettek követnék, vagy fáradt vagyok, vagy elvesztem a jelszót, de leginkább az szokott lenni, hogy mikor nekikezdek az írásnak, erőt vesz rajtam az elkeseredettség érzése. Mikor például meglátom leírva, hogy második nap, teszem azt, és eszembe jut, hogy van még huszonnyolc, nos, az igencsak nyomasztóan hat rám. Így viszont, hogy mindjárt vége, nem olyan, mintha naponta közvetíteném. Mivel azonban senki nem olvassa a blogot, azt hiszem, tulajdonképpen mindegy is.

Szóval vasárnap vége. Addig még van ugyan két nap, de talán azt már fél lábon állva is. És mivel jóga, biztosra vehetitek, hogy lesz fél lábon állás.

A harminc nap alatt voltak különféle gondolataim, éreztem magam kitörően energikusnak és iszonyúan fáradtnak, többször majdnem elsírtam magam és egyszer voltam rosszul is. Egy alkalommal annyira meleg volt, hogy úgy éreztem, az izületeim cseppfolyósakká váltak, ez viszont sokat segített a nyújtásoknál. A legrosszabb talán a közepe volt, amikor szembesültem vele, hogy még ugyanannyi van előttem, amennyi már mögöttem. A huszadik körül rajtakaptam magam, hogy sámolgatom, még mennyi van, meg mikor, melyik órára menjek majd. Bevallom, mikor lejárt a szabadságom és már dolgoztam, -ezt talán a huszonharmadik óra körül volt-, nem mélyültem el a gyakorlatok között áramló csí tengerében és nem nyitogattam a csakráimat sem, hanem inkább azon merengtem, miként fogok egyszerre mindent elvégezni, és hogy rohanok majd honnan hová, ügyelve, hogy mielőbb hajszárítóhoz jussak az óra után.

Mindent összevetve, jó, hogy belevágtam, még jobb, hogy már vége(illetve ahhoz közeledik, mert hát, nyugtával dicsérjük a napot) de azért jelentkezem még, mert a fegyencedzésről nem tettem le. És a jógáról is írok még.